Alkalmi vers a „Dózsás” versíró versenyről
Volt egyszer, hol nem volt, egy versíró verseny,
erről szól most az én kis alkalmi versem,
amely csak attól vers, s nem „lötyögős próza”,
hogy „kis lábacskáit” ütemre aprózza.
Hagyományos magyar ritmusban jött létre,
minden sorban éppen tizenkettőt lépve.
Tucatvers, hisz tizenkettő épp egy tucat.
Benne az olvasó, ha netalán kutat,
-s ez egészen biztos, biztos, mint a halál
művészi eszközből túl sokat nem talál.
Én, mint Tatabánya vén „költő-madara”,
kinek elfakult már minden tollahaja,
kitéptem a szívem mellől egy nagy tollat,
hogy most egy lelkemből fakadt dalba fogjak,
s Henike, Anikó s a magam nevében
a zsűrizők közös dalát elregéljem.
8 évestől egész 18 évesig
-az értékelésben ez négy sávba esik –
22 iskola száznegyven diákja,
nagy-nagy örömünkre, helyesen, úgy látta,
hogy megnyitja lelke titkos kincsestárát,
és megosztja velünk mesés gazdagságát.
Így jutott el hozzánk 250 násfa,
kösöntyű s diadém csodás verses mása,
harmadfélszáz „ékszer”, benne sok gondolat,
nemes szép érzés és sokféle hangulat,
áldott karácsonyról, ködös reggelekről,
nagy bánatokról és apró örömökről,
dalos madárkákról, földigilisztákról,
virágokról, rétről, füvekről és fákról.
Ti régi és ti új kedves jó barátok,
akikből most itt egy kis koszorút látok,
mikor sok gyönyörű munkátok olvastuk,
úgy éreztük, hogy ezt ajándékba kapjuk,
s ott állunk lelketek termékeny talaján,
s ott úszunk versetek tajtékos taraján.
A geocentrikus ósdi világnézet
úgy „mikromódosult”, ha ezt ma megnézed,
hogy egocentrikus földi formát öltött,
s az ember magáról hamis mítoszt költött,
és minden kis féreg, aki él és mozog,
azt hiszi, a világ őkörüle forog.
Ezért jó most látni, s szerencsére látunk
mert köztetek, kis költők, jócskán találtunk
olyant, aki igazgyöngy, nem pedig hamis,
ki látni, szeretni és szolgálni tanít,
kinek műve csupa jókedv és bölcs tréfa,
s lélekmelegítő szikrázó sziporka.
S amitől sok kis vers szinte már menedék,
a humor, mely néha több, mint a józan ész.
E humor, ami majd később is átvezet
titeket a gondok szakadéka felett.
Nem mind arany, ami fénylik, és ez igaz,
a ti esetetekben különösen az,
mert néhány versetek, mai élő témánk,
nem arany, több annál: ragyogó szép gyémánt,
sokszínű, csillogó, és mivel nem hamis,
van egy belső, tiszta kisugárzása is,
amitől, mert örül, mint rét napfénynek,
rögtön kacagni kezd bennünk is a lélek.
Köszönjük azt a sok gyönyörű szép képet,
mit lelketek fixált, s nem fényképezőgépek:
avarból kinőtt vers-gombacsokor-csodát,
zúzmarás faágat, kék-fehér ragyogást,
csöpögő jégcsapos rőt kőereszeket,
rügyező ágakon libegő cseppeket,
bimbózó szerelem szűzies, zárt lényét,
a ködön áttörni akaró nap fényét,
a levelek s a szél örök nászát-harcát,
leánykökörcsinek hamvas, üde arcát.
Vas zengésű szavak nem, csak szelíd hangok
szólnak e művekben,, mint ezüstharangok.
Szöcskés, tücskös, békás, „nem siet, nem rohan”-
versikéiteknek édes illata van,
s „ösvényükön” menve, s bámulva mentünkben
szeretettüzecskék gyúlnak a lelkünkben.
Mindegyik alkotás díjat érdemelne,
de mert köt minket a kiírás fegyelme,
nem tudunk csak négyszer három díjat adni,
csak tizenkét költőt tudunk jutalmazni.
Aki pedig nem nyert, vigasz helyett annyi:
-mert a kis hajszál is tud árnyékot adni” –
alkosson tovább és mindennek örüljön,
mert az élet kivételes örömül jön.
Bennetek még most kel fel hajnalban a nap,
s hogy mit hoz, majd megmutatja az alkonyat.
Ez az alkony legyen nagyon távol, s főleg
kerüljétek el a lelki öregséget.
Írjatok sok szépet télben, arany-őszben
rügybontó tavaszban s nyári verőfényben.
Csodálkozzatok rá a sok-sok szépségre,
arany napra, fűzöld földre és kék égre.
Nem kívánunk nektek sokat, csak keveset:
lobogjon bennetek tovább a szeretet,
s e szeretet karácsonyi fényként égjen
szívetekben s szeretteitek szívében.
Kellemes karácsonyt és boldog újévet
kívánunk mindhárman, s azt, hogy a Nagy Élet,
az Ég nektek még sok-sok örömöt adjon,
hogy szépbe szőtt hitetek így megmaradjon.